Hétfőn volt az utolsó ovis nap a fejlesztőben, és ezzel számunkra véget is ért egy korszak. Mi is elkísértük Bebét az utolsó napon, vittünk minden gyógypedagógusnak kis köszönőajándékot.
Azért rendesen előjöttek az emlékek, főleg arról a bizonyos szeptemberi napról, amikor mentünk az első vizsgálatra, és megtudtuk a diagnózist, és találgathattuk, hogy képes lesz-e vajon megtanulni beszélni, és a többi... Aztán az első egyéni fejlesztések, amikor Mariann szinte semmit nem tudott kezdeni Bebével, mert folyamatosan az ajtót nyitogatta-csukogatta, vagy bámult ki az ablakon, az első gyötrelmes TSMT-k, amikor vért izzadva cipeltük őt végig Ágival a pályán, és az itthoni gyakorlatok is visítások közepette zajlottak. Hányszor tartottunk ott, hogy kész vége, nem visszük, persze vittük, hogyne vittük volna, hisz itt az ő jövőjéről volt szó, hogy mennyire lesz képes boldogulni ebben a világban.
Szerencsére mára ezek a gyötrelmes emlékek elhalványultak, és Bebét azóta mintha teljesen kicserélték volna, egész nap beszél, játszik, kinyílt a világ felé, mintha nem is az a gyerek lett volna majd 3 évvel ezelőtt.
Ebben nagy szerepe van a korai fejlesztő gyógypedagógusainak, akik foglalkoztak vele, és minket is támogattak, elláttak tanácsokkal. Örökre hálásak leszünk nekik érte!!!
A fejlesztés nyáron sem fog abba maradni, heti kétszer fogunk járni Marika nénihez, akivel megfogtuk az isten lábát, mert logopédus és gyógypedagógus is, és olyan érzéke van Bebéhez, hogy hihetetlen. Nála ugyanazt érzem, mint a fejlesztő csapatánál, hogy nagyon jó kezekben van a fiúnk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése